Andrikó Noémi

Gyermekkoromat egy apró szabolcsi faluban töltöttem, ahol a házak között nemcsak földutak, hanem sorsok is összekapcsolódtak. A falu lélekszáma alig érte el az ezret, és gyerekként már korán találkoztam a társadalmi különbségek éles kontrasztjaival. Sok család élt nehéz körülmények között, és a mélyszegénység fogalma nemcsak egy statisztikai adat volt – hanem mindennapi valóság. Mégis, a környezet, amely elsőre zártnak tűnt, bennem épp az ellenkezőjét váltotta ki: vágyat az ismeretlenre, a világ sokszínűségére, a tapasztalásra. Már akkor tudtam, hogy ha merek elindulni, rengeteg minden vár rám odakint.

Az utazás szeretete nálunk valahogy mindig is jelen volt – családi örökség. A szüleim azóta már Hollandiában élnek, a testvérem Belgiumban.

Bár eleinte fájó volt ez a fizikai távolság, idővel rájöttem: nem a kilométerek számítanak, hanem az, hogy milyen szoros köteléket tudunk fenntartani egymással. Nálunk ez a távolság inkább megerősítette, mintsem meggyengítette a kapcsolatainkat.

Az önismeret számomra sokféleképpen jelen van az életemben – az utazásban éppúgy, mint az elcsendesedésben. Kezdetben még teljesen más irányban kerestem magam: drámatagozatos gimnáziumba jártam, és biztos voltam benne, hogy színésznő leszek.

Aztán eljött egy pont, amikor őszintén szembe kellett néznem azzal, hogy bár szeretem a művészetet, a tehetségem nem ezen a pályán bontakozik ki igazán. Fájdalmas felismerés volt, de egyúttal felszabadító is – mert ettől kezdve sokkal közelebb kerültem ahhoz, aki igazán vagyok.

A művészet azóta is fontos része az életemnek. Szívesen járok színházba, olvasok, írok. A versírás gyerekkorom óta elkísér – először csak játék volt, ma már sokkal inkább egyfajta önterápia. Tízévesen veszítettem el egy számomra nagyon fontos családtagot, és ezzel a veszteséggel együtt ismertem meg a gyász fogalmát is. Akkor értettem meg igazán, milyen mélyre tudnak hatolni a kimondatlan érzések – és mennyit segíthet, ha ezek papírra kerülnek.

Hiszem, hogy mindannyiunkban ott van az öngyógyítás képessége. Néha nem tudjuk szavakba önteni, mire van szükségünk – de ha találunk egy csatornát, amin keresztül kapcsolódhatunk önmagunkhoz, az elindíthat valamit.

Az ember folyamatosan alakul, változik, formálódik. Én is.

Ha most visszanézek az egy évvel ezelőtti önmagamra, látok egy embert, aki már érezte, hogy tennie kellene valamit a testi-lelki egészségéért – de még nem volt ott hozzá sem az ideje, sem a motivációja. Ma viszont már furcsán érezném magam, ha egy héten nem futnék, vagy nem mennék ki a természetbe.

A mozgás és a kintlét lett az a belső tér, ahol le tudok csendesedni, újra tudok kapcsolódni magamhoz.

Ez az életmódbeli változás nem egy csoda vagy varázslat eredménye volt, hanem egy döntésé. Azé, hogy adok magamnak esélyt. Kipróbálok valamit, amit nem ismerek, és hagyok időt arra, hogy akár meg is szeressem. Hiszem, hogy mindannyiunknak jár ilyen esély – hogy a saját tempónkban, de elinduljunk egy úton, ami közelebb visz ahhoz, akik valóban vagyunk.