Ezt a jelenséget „örök terapeuta szindrómának” is nevezhetjük, és esszenciális fontosságú beszélni róla, hiszen mind a pszichológust, mind a klienst érintheti. A pszichológiai tanácsadás során két ember szoros együttműködés keretein belül dolgozik a kliens problémájának megoldásán. Ez hosszú időtartamot is igénybe vehet. Mivel a folyamat alapvető hozzávalója a bizalmi légkör és a jó terápiás kapcsolat, így feltételezhetően ez a két ember szimpatizál egymással. Nagyon sokszínű dinamika jelentkezhet közöttük, a kliensek sokszor szüleiket, párjukat, életük egyéb fontos szereplőit „látják bele” a pszichológusuk személyébe. Ott van még az a tényező is, hogy akár hosszú hónapokig, évekig heti, kétheti rendszerességgel találkoznak egymással – legyünk őszinték, ez sokkal több, mint amennyit egy felnőtt ember képes beilleszteni a mindennapjaiba a saját legközelebbi családtagjaival, barátaival.

Mondhatjuk mindezen szempontok eredőjeként, hogy a kliens és pszichológusa egymás élete részévé válnak arra az időtartamra, amíg tart a tanácsadási folyamat. Egy ilyen közeli, bizalmas, megtartó kapcsolatból nagyon nehéz lehet kilépni bizonyos esetekben. A kliens érzelmi függőséget alakíthat ki pszichológusa iránt. Ilyenkor úgy érzi, hogy a szakember az egyetlen személy, aki őt megérti, ezért nehezen tudja elképzelni, hogy megszakadjon közöttük a kapcsolat. Bizonytalanságot is érezhet az önálló megküzdésben, félhet attól, hogy nem tudja majd egyedül kezelni a problémáit a jövőben.

És mivel ez egy kétirányú kapcsolat, szót kell ejtenünk a pszichológus személyéről is, hiszen ő is egy ugyanolyan ember, mint a kliense, tele érzésekkel, gondolatokkal. Ő is többet találkozik egyes klienseivel, mint a saját barátaival vagy családtagjaival, és az ő élete részévé is válnak azok az emberek, akikkel heti rendszerességgel találkozik a rendelőben. Ő is aggódhat azért, hogy hogyan fognak boldogulni, miután már nem segíti őket tovább útjukon, neki is nehéz lehet elengedni egyes kliensei kezét, és bele gondolni, talán soha többé nem találkoznak.

Egyértelmű azonban, hogy a pszichológus felelőssége, hogy egy terápiás folyamat kizárólag addig tartson, ameddig a kliens problémája fennál vagy ameddig a kitűzött terápiás célokat el nem érték közösen. Ezért is fontos a célállítás. Ha nem állítunk fel terápiás célkitűzéseket, honnan tudjuk, hogy elértük-e azokat? Sokszor persze nagyon szubjektív szempontok alapján állapítjuk meg, jobban vagyunk-e, viszont sokkal objektívabbá tehetjük az eredmények értékelését, amennyiben tényeket is rakunk az érzések mellé.

A pszichológus révén a tanácsadási folyamattól való fokozatos távolodás segíthet a klienseknek abban, hogy a lezárás szorongásmentesen történjen meg, és képesek legyenek lépésről lépésre alkalmazni „élesben” is a tanácsadási folyamat során szerzett képességeiket.